A város határa a képzelet és csaták terepe. 

Budapest határainak történetéből nem csupán az elmúlt század fő politikai és gazdasági hullámai fejthetők vissza, de azoknak a vízióknak a sora is, amelyek helyszíneként vagy forrásaként a társadalmi képzelet a város szélét jelölte meg. 

Az Elmegyakorlatok-Műcsarnok-könyvek sorozatának legújabb „tagját” olvasva olyan érzéssel gazdagodik az olvasó, amelytől nem támad óhatatlanul nagy kedve a radikális társadalomkritika vagy a kritikai művészet „igazságában” és gyakorlatorientált jövőjében hinni. Norbert Bolz német médiateoretikus és kommunikációkutató rövid, műfajilag esszének éppúgy, mint pamfletnek tekinthető művében – Konzumista kiáltvány – az osztályharc utáni, későkapitalizmus és likvid modernitás, avagy a poszt-ökonómia állapotát írja le, mégpedig a konzumtársadalom apropóján.

Norbert Bolz | forrás: flickr

Majdnem két hétig aludtam együtt ezzel a könyvvel, ehhez mérten lesz szubjektív az írás. Együtt aludni leginkább regényekkel vagy naplófélével lehet tapasztalatom szerint, mondjuk Kafkával („szükségünk azonban épp olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség”) vagy Musillal, de mondok egy nőt is, Beauvoir-ral, akiknek a mondatai a nappal kontinuitását viszik át az éjszakai tudatállapotba. A történeti munkák tehát nem ideálisak ebből a szempontból, mert éppen fázisjellegük miatt a folytonos összeillesztés erőfeszítésére kényszerítik a tudatot a sima átmenetek helyett. Valahogy mégis odakeveredett ez a könyv a nem neki való helyre, recenziós tárgyként, és bosszantó módon folytonos készenlétre kárhoztatott, mert a neki szánt idő ellenére sem tudott olyan műfaji kategóriába beilleszkedni, amelyben formálisan is értelmezhető volna.


Újlak Csoport, meghívó

Bécsben a MAK-ban szeptember elejéig látható a virágot Kim Ir Szennek című kiállítás. A kiállított mintegy száz kép (olajfestmények, építészeti fényképek, tusrajzok, plakátok) egyenesen a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból érkeztek, és, hát, egyáltalán nem meglepő módon többségükben Kim Ir Szen elvtársat ábrázolják, miközben a nemzet sorsán töpreng, katonák élelmezését ellenőrzi, vagy traktorosokkal gazsulál. Ahol nem ő látható, ott az ő népe, amint épp boldog, sugárzóan gyönyörű, vagy munka után vidáman pihen.

Forrás: AP Photo/Ronald Zak.

A kultúra privatizációjával foglalkozó első posztban említett háttéranyagot az alábbiakban lehet olvasni. Az újraközölt szöveg egy interjú, mely 2007 májusában jelent meg a Műértő hasábjain. Mária Lind azóta a Center for Curatorial Studies and Art in Contemporary Culture Bard College igazgatójaként dolgozik.

 
Felirat: 2015-re azokra a művészekre, akik visszautasítják a szórakoztatóiparban való részvételt elkerülhetetlenül rosszabb életkörülmények várnak. | Forrás: www.gridccsp.org, unitednationsplaza.org

Első hallásra a privatizáció fogalma kapcsán az állami tulajdon piaci értékesítésére szokás asszociálni, holott a kultúra területén a különféle privatizációs technikák csupán egyik – kétségtelenül leglátványosabb – típusát képviseli ha egy közintézmény magán kézbe kerül. Úgy tűnik azonban, hogy a művészet különféle ágait képviselő szakmai fórumok sincsenek érintettségük tényével igazán tisztában, a kultúra privatizációja ugyanis sok szempontból itthon is aktuális kérdés. Egyrészt azért mert már történtek precedens értékű privatizációs ügyletek a magyar képzőművészeti intézményrendszerben, másrészt azért, mert épp a fogalomhasználat tudatos alkalmazása segíthet a különféle kulturális politikák által képviselt rejtett ideológiai programok leleplezésében. A privatizációról szóló beszéd alkalmazása feltételezésem szerint egy jóval szélesebb és ezért eredményesebb társadalmi vitát kezdeményezhet arról, hogy milyen feltételeket szeretnénk biztosítani a jövő nemzedékek kulturális autonómiájának érdekében. Ha a médiumokban arról hallunk, hogy egy új kulturális intézmény PPP (private public partnership) konstrukcióban épül meg, Nkft formájában átalakul, vagy egy neves kulturális közintézmény elkezdi kiépíteni intézményi önkénteseinek hálózatát az kevésbé sokkoló – sőt, kifejezetten üdítő – hírként épül be a köztudatba.


Sugár János: Semmi sincs úgy mint azelőtt, 2002, (építési függöny a Műcsarnok homlokzatán)

Vonatkozó anyag: D.I.Y. nyócker
 

Szerdán nyílt, és három hétig lesz látható a Holdudvarban Tábori András, Budha Tamás és Rácz Mikós Nagyvárosi régészet című kiállítása.

Szerintem hosszú idő óta a legfontosabb dolog a magyar képzőművészetben és muzeológiában. Részletesen is beszámolunk róla, kb. 3 hét múlva. Addig is, irány a Holdudvar: sör, foci, és város a hámló, rothadó bőre alól megnyíló eleven, lüktető múlt.

Tegnap egy nőmozgalmi levelezőlistán futottam bele az alábbi hírbe, azzal a felütéssel, hogy  majd csapatostul vegyünk szépen részt egy ilyen öntudatébresztő, önbizalomépítő színházi workshopon - egy másik, megfelelőbb időpontban.... Akinek azonban a június 23 este 6 óra  még üres a naptárában, annak mindenképpen ajánlom az Elnyomottak színházát, ami egy workshop a tűzraktérben. Akit a téma - fórum színház - módszertana tudományos mélységeiben is érdekel, annak ajánlom az anBlokk Egyesület és a Káva Kulturális Műhely közös kiadványát, a Színház és pedagógia Elméleti és módszertani füzetek -et. A füzetekről az Új néző közösségi színház projekt honlapján találhattok részletes leírást. A kezdeményezésről tervezem egy hosszabb bejegyzés megírását, ahova szívesen fogadnék képzőművészeti párhuzamokat - ha tudtok, segítsétek tervezett cikkelőkészítő kutakodásomat.

  Ugyan nem színház, de kritikai pedagógia téma: Katolikus hit és baloldaliság

A mai nap folyamán Bodó Balázsnak, Kürti Emesének, Süvecz Emesének és Szemerey Samunak - a blog új szerző/szerkesztőgárdájának rövid témafelvető posztjait lehet olvasni (ld. alábbi bejegyzések).

„Amit csak magunk javára tettünk, velünk pusztul el. Amit a többiek és a világ javára tettünk megmarad és halhatatlan.”

Ez az Elveszett jelkép című Dan Brown könyvből származó – meglehet némileg közhelyes- idézet az egyik legnépszerűbb, leggyakrabban bejelölt sor az amazon.com internetes könyváruház által árult e-könyvek olvasói között. A könyves világ elektronizálódása nem csak azt teszi megfigyelhetővé, hogy mik az e-könyv olvasók (csak Amerikában 3 millió van belőlük) kedvenc sorai, de olyan dolgokat is, mint például, hogy mik a leggyakrabban megvásárolt, de soha el nem olvasott könyvek, mik az éjszakába nyúlóan, a leggyorsabban/lassabban/gyakrabban olvasott könyvek, hogy csak néhány példát említsek. Az e-könyvek terjesztését ellenőrző szervezet minden különösebb erőfeszítés nélkül jut korábban elképzelhetetlen mélységű és részletességű információk birtokába arról, hogy kik, mit milyen módon, hányszor, mennyi ideig, mikre ügyelve, és mely dolgokat átugorva olvasnak.

Multifunkcionális kulturális hub Indiában | Fotó: Lawrence Liang

Vagy sem.

Mit őriz rólunk a város? Mi áll össze a mindennapjainkat jelentő helyekből, útvonalakból, döntésekből, és a belőlük származó adatok tömegéből – és ki az, akinek ez hasznára válhat?

A fenti kérdések jól ismertek a városi tér és a személyes szabadság problémakörében, különösen azoknak a technológiáknak az elterjedése óta, amelyek pénzügyi tranzakciókhoz, telefonhívásokhoz vagy bekamerázott közterületekhez kötődő adatfolyamokat szolgáltatnak cégek vagy közhivatalok számára. Látványossá ezek tették, de sokkal hosszabb múltra tekint vissza a folyamat, amelynek során a privát és a nyilvános zónák közötti határok egyre erőteljesebben elmosódnak.

A Felhőkakukvár-szindróma, vagyis a hatalomnak való kiszolgáltatottság problematikája a képzőművészeti intézményrendszerrel foglalkozó gondolkodás mindenkori velejárója. A kérdés mára azonban nem az intézményekből való kivonulás gondolata, hanem a demokratikus működés, az elosztás és a kritikai potenciál újragonolása köré szerveződik. Számos projekt már címében is hordozza a rendszerkritikus álláspont valamilyen alternatív megközelítésének igényét: a Work to do! - Self-organisation in precarious working conditions vagy a European Cultural Policies 2015 projektjei az infrastruktúra fogalmát tágabban értelmezve már nem a hatalom-elméletek vagy a különféle szabadságjogok nézőpontjából szólalnak meg, hanem nagyon konkrétan és gyakorlatiasan rámutatnak arra a globális gazdaságpolitikai keretre, amelyben a képzőművészeti intézményredszer működni kényszerül. Mára már szinte közhelynek számít a hetvenes évek végi neoliberális fordulatot felemlegetni, mindazonáltal ennek hatása épp napjainkban tetőzik az európai kulturális intézményrendszer vonatkozásában –Magyarországon is.


Hans Haacke: Sol Goldman and Alex DiLorenzo Manhattan Real Estate Holdings; a Real-Time Social System, as of May 1, 1971 | forrás: artandworks.us

A kortárs magyar művészet alternatív intézményeit első alkalommal bemutató kötet (Kálmán Rita - Katarina Sevic: Nem kacsák vagyunk egy tavon, hanem hajók a tengeren, IMPEX, 2010) olyan pillanatban készült el, amikor – könnyen meglehet −, ismét új korszak kezdődik a magyarországi kultúrpolitikában, és vele együtt a művészeti intézményrendszerben. A korszakváltás nem annyira karakterében, mint inkább tartamában lesz majd érzékelhető, olyasformán, hogy elhúzódó aktív (lendületesen esetlen, meggyőződéses) konzervativizmusra rendezkedhetünk be, amelynek áldozatául eshet néhány korábban kialakult struktúra. A fordulat nem ismeretlen, mindenki jól emlékszik még az 1998-2002 közötti időszak érzéketlen és megalomán emlékműállítási  gyakorlatára, amelyet a XX. századi elnyomó rendszerek kultúrpolitikájának  retorikájára emlékeztető nyelvezet  kísért.

Oravecz Tímea Anita Bécsben, Velencében és Granadában folytatta művészeti tanulmányait, jelenleg az Olafur Eliasson által létrehozott és vezetett Institut für Raumexperimente  mesterdiákja Berlinben. Tanulmányi ösztöndíjak mellett 2004-ben megkapja a velencei Bevilacqua la Masa Alapítvány első díját, majd 2005 -ben műterem-ösztöndíját, 2008-ban DAAD ösztöndíjat kap, majd 2009-ben elnyeri Speyer város Hans-Purrmann díját.


Elvesztegetett idő (III), 2008, hímzett vízum.

A Laborban jelentkező Privát Könyvtár program vizuális művészettel foglalkozó szakemberek privát könyvtárába enged betekintést. A sorozat előadói minden alkalommal egy-két számukra fontos, inspiratív erejű könyvet mutatnak be. A program nem titkolt célja, hogy a Könyvtér folyamatosan bővülő könyvtárának bővítéséhez ötletekkel szolgáljon. Legelsőként Ambrus Mária, Jászai Mari-díjas díszlettervező mutatta be aktuális olvasmányait.

Néhány éve a berlini Hebbel am Ufer-ben különös eseménybe (fesztivál? kiállítás? előadás?) botlottam. Az Eine Pathologie der Gesten estéjén egymást követték a filmvetítések, tudományos előadások, performanszok, koncertek és installációk, mind a gesztusok témája köré csoportosítva. Nem volt üresjárat: a film és az előadás közötti szünet zenével telt meg, az előtér falára szabályos sorban felfüggesztett telefonkagylók megállás nélkül ismételték monológjaikat. A műfajok és médiumok ilyen kavalkádját nem csak a gesztusok témája kötötte össze és szervezte egymást kiegészítő és gazdagító megközelítések együttesévé, de a HAU színházépülete – valamint a színház intézménye – is.


A NoGo Voyages hangsétája telefonon | kép: NoGo Voyages

Az utópiákkal való leszámolás rendszerint új utópiák fölépítéséhez vezet. Az álmok és rémálmok folyamatosan és láncolatszerűen képződnek; nincs ez másként a társadalmi méretű álmokkal sem. A közelmúltban két olyan kiállítás is nyílt, amely az utópiák halálára fordítja a figyelmet. Egyikük a Ludwig Múzeum és a Stiftung Siemens közös vállalkozásában, a kortárs művészet szemszögéből vizsgálja, milyen szellemi hordalékot hagyott maga után az 1945-89 közötti Közép-Kelet-Európa. A másik, a Miskolci Galéria produkciója a hazai nehézipar fellegváráról bontja le az utolsó szocialista hámrétegeket. A korábbi ideákat mindkettő a jelen felől nézi, ami mára kitermelte a soron következő újabb utópiát: a fenntarthatóságot.

 

Nagy divatja van Európa városaiban a tematikus utcáknak. Hogy ezt kereskedelmi vagy turisztikai szempont vezeti, majdnem mindegy, a különbségeket sokkal inkább a téma kidolgozásában lehet megragadni, a működőképes hálózatok megteremtésében. Ahol az ötlet sikeres megvalósítással találkozott, ott mindig az adott hely hagyományaira épült és olyan egyértelműen emelte ki a vezérfonalként megjelölt karaktert, hogy arra az érintett üzletek, intézmények és a befogadók – helyiek és turisták – azonnal rámozdultak. A hely továbbvihető tradíciói kultúr- és társadalomtörténeti szálakat, nosztalgiát, üzletet és innovációs energiákat mozgatnak meg. A krakkói zsidó negyed, Kazimierz a háború végére teljesen elveszítette zsidó lakosságát, a kilencvenes években történt újraélesztése mesterséges beavatkozás volt. De a szakrális funkciót vesztett zsinagógák, a felújított vagy új építésű kultúrközpontok, a régi boltokban kialakított kávézók hiteles atmoszférává fogalmazták át a zsidók nélkül maradt zsidó negyed kisugárzását. Pesten ez csak szigetszerűen lelhető föl, pedig itt a zsidó lakosság részben helyben maradt, van, aki tovább vigye a hagyományokat; a harmadgenerációs fiatalok pedig komoly energiával, civil szervezetek aktivitásával próbálják újraéleszteni a régi pesti zsidónegyed kulturális életét.

Várnagy Tbb videója a szerdai Lukács Archívumban megrendezett eseményről.