Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

katalizator blogra.png




tumblr_inline_mya23epnTs1r8p0js.gif

Rólunk

A tranzit.blog.hu többszerzős artblog, témája a vizuális kultúra. Legfontosabb célja, hogy a vizualitás minél tágabban értelmezett területéről szóljon mindenkihez, akit a dolog érdekel vagy érdekelhet. Egy kortárs képzőművészeti kiállítás épp úgy szóba kerülhet itt, mint egy utcai tüntetés, egy graffiti, egy weboldal vagy akár egy TV reklám. Az artblog alcíme kritika és vizualitás, mivel a vizuális jelenségek kapcsán nem az „érdek nélküli szépséget“ szándékozzuk bemutatni. >>

Erste Stiftung

Üzenőfal

  • henan road: FOREIGNERS, PLEASE DON'T LEAVE US ALONE WITH DANES ! (Pretty please!) www.youtube.com/watch?v=wUk... (2014.10.16. 16:52)
  • IPARTERVES: @július18: Erre várom a női vákaszokat.... ( Őrüket, szörnyű - a magyar neonácik szellemi szövet... (2014.07.26. 16:31)
  • július18: ISIS orders all women and girls in Iraq city to undergo female genital mutilation: UN news.nation... (2014.07.24. 16:22)
  • július18: Vladimir Bukovsky www.youtube.com/watch?v=m41Tdl5mvdg (2014.07.22. 11:42)
  • muskovics gyula: FOLYAMATOS MÚLT – Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára Időpont: 2014. május 28... (2014.05.22. 11:12)
  • Üzenőfal

Kommentek

Címkék

2008 karácsony (18) akciónap (10) aktivizmus (72) alternativ kultúra (10) antikommunizmus (5) antropológia (3) archívum (9) artists run space (4) artworld (28) autonomia (6) avantgárd (8) balkan (4) baloldal (19) Bánkitó Fesztivál (9) bbs (3) bécs (11) berlin (29) berlin biennale (4) beszélgetések (4) biennáléművészet (3) blog (4) brüsszel (3) budapest (12) centrum/periféria (5) cenzúra (5) d.i.y (5) design (18) divat (19) documenta (3) dologiság (3) dorottya galéria (3) ellenkultúra (17) előadás (5) emlékmű (8) építészet (44) erdély miklós (3) erőszak (3) esztétika (3) észtország (5) fasizmus (8) feminista kritika (8) feminizmus (19) festészet (12) fesztivál (6) film (61) fkse (3) fkse galéria (6) fluxus (5) fogyasztáskritika (9) fogyasztáskultúra (7) fórum (3) fotó (46) gender (48) geopolitika (3) globalizáció (6) graffiti (12) gyűjtemény (6) háború (6) hangköltészet (4) házfoglalás (3) hely (3) holokauszt (3) identitás politika (12) impex (4) infrastruktúra (12) installáció (6) interjú (21) internet (11) intervenció (5) intézménykritika (20) intézményrendszer (3) iszlám (3) jog (3) katalizátor-díj 2010 (6) katalizátor-díj 2011 (6) katalizátor-díj 2012 (11) katalizátor-díj 2013 (9) katalizátor díj 2010 (14) katalizátor díj 2011 (9) kelet európa (9) kerekasztal (4) kiállítás (67) kmi dunaújváros (4) kollaboráció (9) kolonializmus (5) kommunizmus (5) konceptuális művészet (3) konferencia (13) könyv (37) koppenhága (3) környezet művészet (3) kortárs építészeti központ kék (3) kortárs képzőművészet (5) kortárs művészetelmélet (3) közösségi művészet (6) köztér (16) köztéri művészet (19) kritikai kultúra kutatás (9) kritikai művészet (34) kritikai pedagógia (5) krízis (3) kulturális emlékezet (7) kulturális globalizáció (3) kulturális politika (111) kultúraprivatizáció (4) kurátor (19) kurátor képzés (8) labor (8) látványtársadalom (3) liberalizmus (3) liget galéria (6) london (8) lumu (11) malmö (3) manifesta (3) marxizmus (5) második nyilvánosság (3) médiakritika (4) médiaművészet (3) menő állás (6) merlin színház (3) migráció (3) mke (10) mma (5) mng (5) modem debrecen (3) modernizmus (16) műcsarnok (29) műgyűjtés (18) multikulti (15) munka (13) művészeti kutatás (11) művészeti sajtó (4) művészettörténet (10) művészettörténet-írás (3) művészet és technológia (3) művészet metodológiák (3) művészet veszélyes csillagzat alatt (7) művészképzés (4) művészszöveg (22) múzeum (12) nem-hely (3) neoavantgárd (28) neoliberalizmus (3) néprajzi múzeum (4) new york (45) nka (4) nyilvános/magán (4) nyilvánosság (9) nyilvános tér (4) ökopolitika (6) oktatás (3) önreflexió (7) önszerveződés (14) osa (4) ows (3) párizs (14) pedagógia (6) perfomansz (20) performansz (9) plakát (10) politika (6) politikai művészet (26) populáris kultúra (10) poszthumán (3) posztkolonializmus (15) posztkonceptualizmus (4) posztmarxizmus (4) poszt szocializmus (9) protest (5) pszichológia (3) public art (7) queer (12) rasszizmus (3) reklám (8) rendszerváltás (4) reprezentáció (5) részvételi művészet (4) roma (5) sirály (3) soap opera (5) spektákulum (5) stockholm (3) street art (11) szabadiskola (3) szakmai minimum (5) szakmapolitika (5) szentpétervár (4) szerzőség (4) színház (24) szobrászat (11) szponzoráció (4) tánc (3) társadalmilag elkötelezett művészet (4) társadalmi mozgalmak (4) társadalomkritika (90) technikai médiumok (3) technkultúra (4) térképészet (5) test (6) tokió (4) trafó (3) trafó galéria (14) tranzit.hu (45) tüntetés (12) tv (13) újmédia (15) újrajátszás (6) új média (16) urbanizmus (6) utópia (7) válság (5) város (15) városfejlesztés (29) velencei biennále (9) videó (36) vizuális kultúra (100) workshop (3) youtube (3) zágráb (3) címkefelhő >>

Szerzők

Alternative content

Get Adobe Flash player








TGM: It's All Over now, Baby Blue. Antikommunizmus ma - negyedik rész

2012.08.29. 08:48 | blog | tranzitblog

kommunizmus baloldal antikommunizmus

Az alábbi TGM posztból kiderül, miért olyan fontos a voltaképpeni (filozófiai) kommunizmus kapcsán felvázolt filozófiai jelleg, illetve fölvilágosodás emancipatorikus hagyatékának tudatosítása az antikommunizmusok kritikai vizsgálatában. A fasizmus, mint antikommunizmus esetében azért, mert a (filozófiai) kommunizmus radikális társadalomkritikát hordozó potenciálját felismeri, ezért át is értelmezi. A liberális antikommunizmus esetében azért, mert emancipatorikus vívmányait eltagadja és ezoterikus felhajtóerejét bagatellizálja. A kelet-európai kontextusban ekképpen lehetséges, hogy a kommunizmus "tájékozatlan kortárs kritikusai rég bevált paneleket mantráznak", elterelve a figyelmet álláspontjuk lényegi arcáról: az alávetettek iránt érzett előítéletességükről. A bejegyzésben többek között Máté evangéliumának félsoros idézete (mint a filozófiai kommunizmus premodern ezoterikus öröksége a bér nélküli munka, a jutalom nélküli szolgálat, a birtoklás nélküli élvezet, a kényszer nélküli kölcsönösség képviselete), a reálszoc zsarnokság valódi okai vs. "levélbontók, lehallgatók, személyi követők, titkos ügynökök, kémek, spiclik, besúgók, informátorok, följelentők, agent provocateurök és agent d'influence-ok" (a kelet-közép-európai liberalizmus diktatúrakritikájának szellemes összegzése) olvasható.

A tranzitblogon Tamás Gáspár Miklós blogol,  KissPál Szabolcs által összeállított illusztrációk kíséretében.

 

TGM_cikk4_kep1.jpgOccupy Denver graffiti ι © 
marathonpundit.blogspot.hu

Jacob Taubes nem téved nagyot: a „világ” elvetése benne van Marxban, föltéve, ha „világon” tárgyiságot, hegeli értelemben vett pozitivitást értünk. Az árutermelés tárgy közvetítésével létesít kapcsolatot emberek között, akiknek a saját szubjektivitásuk (az idejük) szintén áru – amennyiben nincs tőkéjük, ami a fölhalmozott holtmunka, tehát ismét tárgyiasult szubjektivitás – , ámde ez Marx szerint látszat (árufetisizmus), „faragott kép”, „meszelt koporsó”. Viszont ez a tárgyi jelleg az emancipáció ára: csak az eldologiasodás (mint közvetítés) révén szűnik meg a személyes függőség. Amikor a kommunista kritika – a Grundrisse és A tőke – az árutermelést és a bérmunkát veszi célba, akkor (s ennyiben igaza van a liberális metakritikának) az emancipációt, a véletlenszerűség szabadságában cirkuláló, forgalomképes individuumot is eltalálja. A tekintély és a „vér” alól az emancipáció révén kiszabadult individuumtól elkobozza gyökérzetét, a tárgyiságot, a közvetítést, ha tetszik: a dologiságot, azaz az eldologiasodást – mindenekelőtt az intézményi, hierarchikus, de csak külsődlegesen hierarchikus, szervezett közvetítést – , és a maradéktalan személyességre redukálja. Ez csakugyan a civilizáció fölszámolása, ezért mondtam, hogy a kommunizmus: barbárság. Tehát nem volt illúzió, amikor a nácik/fasiszták azt mondták, hogy a civilizációt védelmezik a kommunistákkal szemben: csakugyan a hatalmat, a hierarchiát, az intézményességet, a tárgyi kényszert, az önmegtagadást, a vérségi leszármazást, a magántulajdont és í. t. védték; ugyan nem Sztálinnal és a Szovjetunióval szemben, amely épp eléggé „pozitív” volt, intézményes és hierarchikus, hanem avval a rejtett tartalommal szemben, amely benne kuksolt valahol a kései bolsevizmusban is, némiképpen hasonlóan ahhoz, ahogyan Walter Benjamin szerint – a Kempelen Farkas sakkozógépében rejtőző törpe mintájára – a történelmi materializmus mélyén ott gubbaszt a (politikai) teológia.

TGM_cikk4_kep2.jpg

Alexander Kosolapov: Hős, vezér, isten, 2006-7 
ι ©  designboom.com

A fasizmus az egyetlen kommunizmus utáni politikai kísérlet – s ezért a kommunizmus egyetlen adekvát ellenfele (és viszont) – , így aztán a forradalom és a „posztforradalom” (illetve a forradalom és a preventív, megelőző ellenforradalom) összecsapása így fest az ellenfél szemszögéből:

A fasizmus olyan antimarxizmus, amely az ellenfelet radikálisan ellentétes, vele mégis szomszédos ideológiával és csaknem azonos, mégis jellegzetesen átformált módszerekkel megsemmisíteni igyekszik, de mindig a nemzeti önfenntartás és autonómia széttörhetetlen keretein belül.

E lényegi meghatározásban implicite benne van, hogy marxizmus nélkül nincs fasizmus, hogy a fasizmus egyszerre van távolabb a kommunizmustól és közelebb is hozzá, mint a liberális antikommunizmus, hogy a fasizmusban szükségszerűen megvan legalább a tendencia, amely radikális ideológia irányába mutat, hogy nem érdemes ott fasizmusról beszélni, ahol nem léteznek a »marxista« megfelelőjükkel összehasonlítható szervezetnek és propagandának legalább a kezdeményei.
  

1945, 1956, 1968, 1989 után nyilvánvalóan – ugrásokkal és zökkenőkkel – megváltozott az európai helyzet (bár szerintem az európai polgárháború folytatódik, részben más részvevőkkel); ettől függetlenül nem kétséges, hogy a legradikálisabb, tehát a legérdekesebb antikommunizmus a fasizmus, így belőle kell kiindulnunk. A fasiszta antikommunizmus már nagyon korán fölismerte a kommunizmus kettős jellegét.

Egyrészt támadta mint a fölvilágosodás (a „liberalizmus”, a „plutokrácia”) örökösét – racionalizmus, tudomány, nyilvánosság, szekularizáció, tolerancia, humanizmus, béke, faji és nemi egyenlőség stb. – , mint olyasmit, ami ellentmond a hősiességnek, az áldozatnak, a mítosznak, az erőnek és az erő előtti vitéz meghajlásnak, az inherens kiválóság (nemesség) és hitványság (szolgaság) közötti ösztönös különbségtételnek, a fizikai teljesítmény és szépség kultuszának, a harcos amor fati-jának és í. t. Így sikerült a polgári örökség emancipációs vonatkozását a „kommunizmus” rovatába iktatni mint az antikapitalista ellenkultúra részét, másrészt „a marxizmus a liberalizmus örököse” mantrát használni arra, ami a fasizmus politikai lényege: a kapitalizmus megőrzése a polgári társadalom (és a burzsoázia politikai hatalma) kiirtásával. („Ellenforradalom a forradalom talaján.”)
 

TGM_cikk4_kep3.jpg
General Idea: Nazi Milk, 1979
 ι © aabronson.com

Másrészt a „kultúrbolsevizmus” támadása révén a fasiszta kritika elhatol a dolog lényegéig. A fasiszták – mint a forradalmi krízis részesei – érzik, hogy a marxizmus emancipatorikus vonatkozása pusztán exoterikus: az igazi, az ezoterikus küldetés máshonnan indul. „A mezők liliomai”, akik „se nem szőnek, se nem fonnak, se csűrbe nem takarnak”. A munka megtagadása, a szolgálat megtagadása, az elismerés megvonása a dologiságtól. A bér nélküli munka, a jutalom nélküli szolgálat, a birtoklás nélküli élvezet, a kényszer nélküli kölcsönösség. Ez természetesen fölborítja azt a társadalmat, amely a „belül” és a „kívül”, a „fönn” és a „lenn” ellentétén épül föl. A fasiszta antikommunizmus trükkje az, hogy éppen a kommunizmust teszi meg „külsőnek”.

A liberális antikommunizmus, amely Nyugaton a hidegháború éveiben (kb. 1949-1968), majd az 1980-as évek közepétől volt domináns, s amely a legnagyobb hatást gyakorolta 1989 után a kelet-európai közvéleményre, a modern liberalizmus természetének megfelelően technikai jellegű, ez a fő erénye és gyöngesége. A liberális kommunizmuskritika eltagadja a reálszoc és a történelmi munkásmozgalom (polgári) emancipációs (modernizáló, szekularizáló és egyenlősítő) teljesítményét (az exoterikus oldalon), és illúziónak (jellegzetesen: „utópiának”) minősíti a voltaképpeni kommunisztikus gondolatot (az ezoterikus oldalon). A „kommunizmus” vs. „kapitalizmus”, illetve a „kommunizmus” vs. „fasizmus” ellentétpárokat kiiktatva a „diktatúra” kontra „demokrácia”, „zsarnokság” kontra „szabadság”, „kollektivizmus” kontra „individualizmus” ellentétpárokat használja,  s evvel sok történelmi baj van: a vád nem eléggé specifikus. A reálszoc (és persze a fasizmus/nácizmus) kétségkívül diktatúra volt, de evvel egyik sem áll egyedül (számos egyéb diktatúra volt és van, pl. a mai kínai diktatúra se „reálszoc” vagy „kommunista”). A reálszoc és a náci/fasiszta népirtás tény, de az ennél nem enyhébb gyarmati népirtást (amely faji alapú volt) liberális birodalmi kormányzatok (is) hajtották végre. A civil lakosság tömeges lemészárlása háborúkban (legutóbb Észak-Koreában, Vietnamban: milliókról van szó!) szintúgy a modern „demokráciák” számláján is mutatkozik. A genocídium leginkább a modernség sajátossága, amely köztudomásúlag Amerika meghódításával kezdődik és az Amerikába irányuló afrikai rabszolgakereskedelemmel folytatódik. Tehát a „totalitárius” gyakorlatok (beleértve a tömeges, halállal végződő kényszermunkát) – a Gulag, a laogai és szinonimáik – alapvető jelentőségűek, de nem specifikusak, önmagukban nem magyaráznak meg sok mindent. A különbség talán ott van, hogy a „liberális imperialista” rezsimekben a „belső” szférában (a fehér métropolisz, az anyaország területén vagy „szabad” populációjában) jogegyenlőség és politikai szabadság észlelhető bizonyos mértékig, míg a „totalitárius” rezsimekben nem (egypártrendszer, rendőrállam, indoktrináció, cenzúra, merev tekintélyi viszonyok, katonai típusú mozgósítás). Az amerikai fekete rabszolgák vagy a gyarmati („színes”) népek nem voltak a body politic elismert tagjai (az elmaradott kelet-európai és ázsiai monarchiákban a parasztok se), a „totalitárius” rezsimekben olyanokat is kizártak az elismerésből (jogegyenlőség, állampolgárság), akik korábban „belül” voltak (szabad honpolgárok). Ezek a jelenségek lényegbe vágóak.
 

TGM_cikk4_kep4.jpgIlka Hartman: Black Panther szimpatizánsok Mao Vörös könyvével, 1969  ι © kasamaproject.org

A XIX-XX. századi liberális imperialista rezsimekben van „szabadság”, de ez a „szabadság” privilégium (akárcsak az ókorban), a „totalitárius” rezsimekben nincs, ugyanakkor nem áll fönn a szolgaság egyenlősége (mint a régi utópikus szocializmus bizonyos fantáziarendszereiben), mert nagyon erős a hierarchia, amelynek ugyan a parancsoló urak is ki vannak szolgáltatva, de mégsem szolgák.

A reálszoc egalitárius, puritán és plebejus karaktere, a Párt tribunusi és tanítóhivatali funkciója, a befejezetlen emancipációs program nyugtalanító párhuzamai a fölvilágosodás (polgári) tervével – beleértve a tudomány és a magaskultúra centralitását – még valamennyire szerepelt a liberális antikommunizmus témái között, de szinte teljesen eltűnt az 1989 utáni kelet-európai változatból, amely titokként kezeli a pártállami múltat. Tagadásba veszik nálunkfelé a reálszocialista rendszer forradalmi genezisét: evvel is magyarázható a rendszeralapító gondolatok megismerésére és megértésére való törekvés kiáltó hiánya. Ennek többek között az a folyománya, hogy a rezsim derékba tört emancipációs tervének a motivációs erejét nem értik: emiatt érthetetlen marad a rendszer fanatikus híveinek ismétlődő lázadása a rendszer ellen. (Nagy Imre életrajzírója pl. kijelenti, hogy Nagy Imre több ezer lapra rúgó írásos hagyatéka az intellektuális biográfia számára irreleváns. Feledésbe merül a szocialista mozgalmak filozófiai jellege, amely érthetővé teszi, hogy miként lehettek a szocialista és kommunista pártok vezetői teoretikusok, szemben minden más politikai csoporttal. Mozgalmak, amelyeket olyan emberek vezettek, mint Lenin, Trockij, Buharin, Rosa Luxemburg, Gramsci, Bordiga, Pannekoek, Mao, Mariátegui, mégiscsak sajátosak. Olyan emberek írnak a „szocializmusról”, akik nem olvasták A nemzetiségi kérdés és a szociáldemokrácia, az Állam és forradalom, A szociáldemokrácia válsága, Az orosz forradalom története vagy a Történelem és osztálytudat c. könyveket, amelyeket azért [ha nem is mindenki mindet] a legtöbb nyugati értelmiségi ismer, s itt nem is beszélek a marxista elméleti corpusról, csak a történelmet is befolyásoló, tettként is jelentős nagy művekről.)

A kelet- és kelet-közép-európai antikommunizmus majdnem kizárólagosan a diktatúra technikáira összpontosít, ezen belül is a titkosrendőrség és a cenzúra működésére (a Párt és a tervgazdaság megértése rendkívül hiányos). A következő kép bontakozik ki (habár úgyszólván mindenki tudja, hogy ez így sántít): voltak a fanatikus, doktrinér, vakbuzgó vezetők és aktivisták, a szolgalelkű apparatcsikok, a szadista csekisták, ávósok, szekusok, börtönőrök, verőemberek, inkvizítorok, káderesek – mindez igaz: csakugyan voltak, és döntő szerepet játszottak – , a kezükre játszó, részben vakbuzgó, részben opportunista értelmiségiek, továbbá a levélbontók, lehallgatók, személyi követők, titkos ügynökök, kémek, spiclik, besúgók, informátorok, följelentők, agent provocateurök és agent d’influence-ok, jellemzéseket és útibeszámolókat fölös számban író túlbuzgók („magánszorgalmú kutyák”) mindent átható rejtelmes hálózata. (Föltűnő egyébként, hogy a posztsztálinista korszakban, miután enyhültek, majd elmaradtak a tömeges megtorlások, alapjában megszűntek az ártatlanokkal szembeni politikai terrorpörök, a besúgóhálózat mérete nem csökkent.) Mindennek következtében a félelmi légkör, a kikényszerített fegyelem megcsonkította a reálszoc rezsimekben sínylődő alattvalók egyéni autonómiáját, büszkeségét, önérzetét, kezdeményezőkészségét, alkotóerejét, fantáziáját stb.

TGM_cikk4_kep5.jpgRomániai graffiti
 ι © trilulilu.ro

Mindevvel kapcsolatban nincsenek mentőkörülmények. Ámde sajnos csorbítja a diktatúráról alkotott gondolataink társadalomkritikai élességét, ha nem gondoljuk át a reálszoc zsarnokság okait. A történelmi esetlegességeken túl – a Szovjetunió bekerítettsége, igen; de 1949 után a vörös Kína nem volt bekerítve, ám a kínai bolsevik diktatúra talán még az orosznál is keményebb volt – három fő okra kell itt figyelemmel lennünk.

Az első a parasztok százmillióinak rászoktatása a gépesített munkához szükséges fegyelemre és racionalitásra (uniformitásra, konformitásra), a fölhalmozáshoz szükséges önmegtagadásra (a beruházási javak elsőbbsége a fogyasztási javakkal szemben) és az engedelmesség közvetett (testi kényszer nélküli) fajtáira. (A sztálini korszakban ennek a nehézségei láttán tértek át a vadul egyenlőtlen, differenciált bérezésre, az „élmunkások” aránytalan jutalmazására, a „normások” és a „munkaügy” parancsuralmára.) A második az anyagcsatákra fölkészült modern tömeghadsereg ugyancsak technikai jellegű és anonim fegyelme. A harmadik a kommunista párt uralmának világnézeti sajátossága: a Párt vezetői mintegy megelőlegezték az emancipáción túli, „osztály nélküli társadalmat” (olyan mellékes ismertetőjegyek alapján, mint az uralkodó elitnek járó kivátságok nem örökletes volta, a munkáskáderek kooptálása és pozitív diszkriminációja a hatalomban és a legfőbb mobilitási erővé vált oktatásban), ezért rendszerükben – szerintük „a szocializmusban” – érzésük szerint nem volt „osztályhatalom” (amelyet a hatalom egyetlen lehetséges formájaként ismertek el), ezért a hatalom korlátozásának és nyilvános ellenőrzésének a problémája, kisebb kezdeti ingadozásoktól eltekintve, föl se merülhetett. Az a világtörténelmi – páratlan, egyedülálló – fordulat, amely abban állt, hogy a hierarchikus társadalmak sok évezredes fönnállása óta először a rendszer kultúrájában (és csak a kulturális reprezentációban: a szó egyszerre jelent „ábrázolást” és „képviseletet”!) előnyt élveztek a szubaltern (alsó) osztályok értékpreferenciái, amelyek függvényében az értékhierarchia csúcsára helyezték a mindaddig – hosszú évezredek óta – lenézett fizikai munkát, azt az illúziót keltette a politika egyetlen letéteményese, a Párt belső (pár milliós) körében, hogy immár nincs elnyomás. Márpedig ha nincs elnyomás, a hatalom technikai jellegű, csak „a dolgok irányítása”, nem „az emberek vezetése”.

TGM_cikk4_kep7.jpgFotó: Sam Gellman ι © samgellman.com

Ahogyan a joguralmi, jogállami rendszereknek az a képük önmagukról, hogy a törvény uralkodik, nem pedig személyek – a hatalom ideális esetben a jogszabályok „alkotmánytól” irányított létrehozása, illetve alkalmazása, tisztán fogalmi uralom – a reálszoc, a „proletárdiktatúra” szintén fogalmi, habár nem jogi, hanem filozófiai, de hasonlóképpen elvont, személytelen uralom. Mivel azonban főleg Nyugaton (vagy: Európában) a fogalmi, személytelen uralmat (szemben a rendi uralommal, amelynek a biopolitikai vonásai szembeötlőek) szabadságnak szokás tekinteni, a Párt nem gondolta soha, hogy el kell számolnia a hatalmával, amelynek a zsarnoki vonásait – a teljesen egyöntetű társadalmi tapasztalat ellenére – mindvégig anomáliának („visszaélések”, „torzulások”, „törvénytelenségek”, „személyi kultusz”) vagy visszaesésnek, a rendszeren belüli ellenforradalomnak („szovjet Thermidor”, amely nemcsak Trockij szóképe) tekintette, pontosan ugyanúgy, ahogyan a tőle egyébiránt gyökeresen különböző  liberális-demokratikus kapitalizmus, amelynek állítólag nem tartozik a „lényegéhez” a gyarmatosítás (genocídiummal), az újkori (fekete) rabszolgaság, a nemzetiségi elnyomás és a faji megkülönböztetés: ezek anomáliák, „a múlt maradványai” (vö. a szovjet parancsuralmi rendszer magyarázatával a „cári örökségből”, a „demokratikus múlt hiányából”, rosszabb esetben „az orosz muzsik szolgalelkűségéből” [ez maga is rasszista klisé] stb. kiindulva).


TGM_cikk4_kep8.jpgOroszországi börtön-tetoválás ι © jonaitis.hubpages.com

Evvel szemben a kelet-európai liberális kritika – különösen a „demokratikus fordulat” (Wende: azaz rendszerváltás, 1989) után – némi joggal nevezte a bukott rezsim legitimációs ideológiáját „hazugságnak”, bár ez a hazugság jobbára öncsalás volt, amelyben sokkal többen osztoztak annak idején (beleértve a rendszer ellenfeleit!), mint ma gondolnánk. Ez annál is inkább kiderül, miután a humanista látszatok fokozatos szertefoszlásával egyre többen és egyre nyíltabban helytelenítik a „létező szocializmusnak” azt az említett jellegzetességét, hogy a szubaltern osztályok értékpreferenciáit, kulturális sajátosságait emelte be a hatalmi ideológiába, sőt: az alsóbb néposztályok egy részét (a nagyipari szakmunkásságot plusz „a mozgalom” proletár, lumpenproletár és paraszti elemeit) pozitív diszkriminációval „kiemelte” (ahogyan ezt a Magyar Népköztársaságban szokás volt mondani). Ma már egyre nyíltabban nevezik a „valóságosan létező szocializmust” (szovjet típusú tervező államkapitalizmust) a műveletlen „csiszlik” uralmának, amelynek a fő bűne a hatalomra természettől hivatott úriemberek kiakolbólítása volt, innen a „királyok, hercegek, grófok, elnyomók és burzsoák” (hogy a régi forradalmi dal ma gúnyosan emlegetett terminológiájával éljünk) elképesztő kultusza. „A baj az, hogy nálunk nem volt igazi, művelt polgári középosztály” – mondják mai liberális nagyjaink. Dehogy nem volt, méghozzá szinte a maga egészében militarista, sovén, osztálygyűlölő és tendenciálisan fasiszta. A régi pesti mondás szerint még a zsidó polgárság jelszava is az volt, hogy „jobb egy kis pogrom, mint egy nagy vagyonadó” (sokszor emlegeti Ignotus Pál).

Ma már a diktatúra emlegetésének egyre világosabb az osztálytartalma: a reálszoc – visszatekintve – egyre inkább csak a meg nem felelő emberek diktatúrája, innen a „vagyonátmentés” emlegetése: a régi nomenklatúra és apparátus meggazdagodása nem a vagyoni privilégiumok (mindenfajta gazdasági egyenlőtlenség) ellenzésével rokon, hanem avval a meggyőződéssel, hogy a reálszoc eredetű homines novi, a fölfuvalkodott és kétes múltú nouveaux riches befolyása (ez kb. háromezer éves panel) illegitim, szemben az „igazi” urak felelős módon gyakorolt, hagyományokban gazdag, elegáns, ízléses stb. előnyeivel. A kulturálisan (legitimációs szemszögből) nem igazolt – mert kulturálisan (szimbolikusan) proletár jellegű – , paradox reálszoc osztályprivilégium és hatalmi jogcím ma gúny tárgya, MERT JELKÉPESEN (és persze csak jelképesen) A TESTI MUNKÁBÓL ERED, amelyet ma ismét megvetnek (mint oly sokáig tették).

Ez ma már nem annyira a diktatúra (indokolt, jogos) gyűlölete, hanem a plebejus visszakergetése az őt megillető helyre. Ez van a „polgárságról” és a „művelt középosztályról” szóló fecsegés mélyén. A „minden értékek átértékelésétől” való rettegés: a szellem fölsőbbrendűségének eszméjével való szakítástól – amelyet Nietzsche és nyomán ezrek (Klages stb.) a szocializmus nyomán és a szocializmus áthasonításával („ellenforradalom a forradalom talaján”) hajtottak végre, ámde a „munkás” helyébe a „harcost” állítva (majd Ernst Jünger azonosítja a kettőt) – való rettegés, a (Le Bon, Ortega és magasabb színvonalon Elias Canetti által a par excellence modern démonként megjelölt) „tömegtől” való rettegés nem csekélység: a rendi és osztálytársadalmak közös alapgondolatáról van szó.

Tamás Gáspár Miklós

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://tranzit.blog.hu/api/trackback/id/tr714738738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

bigchange 2012.08.30. 21:33:41

Kedves TGM,

az "alsóbb néposztályok" "kiemeléséhez", értékpreferenciáinak a hatalmi ideológiába emeléséhez a következőket szeretném hozzáfűzni:
A korai sztálinista időszak retorikájában jól tetten érhető egyfajta értelmiségellenesség, ám ez inkább a régi „középosztálybeli” értelmiség ellen irányult.
Az „új értelmiség” fogalmának bevezetésével, a szakérettségis mozgalom létrehozásával a hatalom mégis az értelmiségi „réteg” szerepének fontosságát ismerte el, s eszközként használta a hangzatos jelszavakat egy radikális elit- és kádercsere végrehajtásához. Az államszocializmusban is tovább élt tehát az értelmiségi lét fetisizálása, fennmaradt a korábbi presztízshierarchia, amely a javadalmazásban, az állami újraelosztásból való részesedésben is megmutatkozott. Ráadásul a hatalom által „létrehozott” „új értelmiség” éppen a leváltani kívánt háború előtti „középosztálybeli” értelmiség értékrendjét, életformáját vette át.
Ezt nagyban megkönnyítette, hogy a régi értelmiségi családok – átmeneti „deklasszálódást” követően – kapcsolataik és kulturális tőkéjük révén fokozatosan visszaszerezték korábbi társadalmi pozícióikat, sikeres státusreprodukciót hajtottak végre. Továbbra is megmaradt egyes pályák (az orvosi és a jogi hivatás) zártsága, az oktatási rendszer pedig újratermelte a korábbi egyenlőtlenségeket.
[A fentieket részletesebben kifejti: Majtényi György (A tudomány lajtorjája)]
A korábbi részek egyikében Ön pont a reálszoc részben polgári jellegét hangsúlyozza, szerintem nagyon helyesen, most viszont mintha ellentmondana ennek.

TamasGM 2012.08.31. 11:13:01

Egyrészt nem csak Magyarországról írok, hanem az egész tömbről, Jugoszláviát, Vietnamot stb. beleértve, bár a példáim időnként itteniek. (A "szakérettségi" egyébként jó példája a testi munkában "ártatlanságot szerzett" osztályok/rétegek jogosultsága, legitimációja szimbolikus állításának, a meritokratikus legitimáció föllazításának.) Másrészt - mivel soha nem állítottam mást, mint hogy a "reálszoc" (tervező-bürokratikus államkapitalizmus) osztálytársadalom (egészen sajátos szimbolikus/legitimációs aspirációkkal) - természetes, hogy az "értelmiség" egyre nagyobb kultusza elkerülhetetlenül visszaállította a szellem/test hierarchiát. Ezt - az értelmiség által máig gyűlölt és a TERROR szinonimájának tartott - pozitív diszkriminációval (a munkásszármazású gyerekek javára a fölvételiknél stb.) enyhítették, de igaz, amit a hozzászóló állít: még a hagyományos céhes dinasztiák is helyreálltak. Egyébként (amint említettem a RUBICON blogon a Romsics-vitában) régi polgári értelmiségiek (Sőtér, Klaniczay, Szabolcsi Miklós, Trencsényi-Waldapfel, Mátrai László, Barta János, Kardos Tibor, Kardos László, Genthon István, Kodály, Gellért Oszkár, Bölöni György, Bernáth Aurél stb., szépírókat nem is említek) már a kezdetektől vezető szerepet játszottak a reálszoc rendszerben (ugyanez Romániában: George Călinescu, Tudor Vianu, Mihai Ralea stb.). Ettől függetlenül - bár másutt ez nem volt ennyire így - a reálszoc polgári jellege nem az osztálykonstitúció politikai-kulturális színezetében rejlett (azaz valaminő burzsoázia jelenlétében), hanem a polgári föladatok (szekularizáció, varázstalanítás, kalkulatív racionalizáció, tudományra épített technika) teljesítésében, beleértve az elmaradott agrárországokban a pénzgazdaság kiterjesztését. A reálszoc teremtette meg legtöbb helyen a modern polgári jogot (pl. nálunk) és a tulajdonfogalmat és í. t. Ebben az értelemben polgári volt. A régi burzsoázia eltüntetésében valamelyest megelőzte Nyugat-Európát, de ezt általában a II. világháború tette meg. A vállalkozó által személyesen irányított családi cégeknek már nagyon rég befellegzett, a részvénytársaságokat stb. épp úgy menedzserek (magánhivatalnokok) irányítják, mint az állami vállalatokat: ez utóbbiak kulturális karaktere (Max Weber-i, Thomas Mann-i v. Márai-, Déry-féle értelemben) már nem polgári a kései kapitalizmusban se. Üdv. TGM

 

TRANZIT HUNGARY EGYESÜLET © 2007-2011